Szövevényes, túlbonyolított szépség, vagy sokkal inkább pont a lényeget eltaláló remekmű? A Felhőatlasz kétségtelenül az a film, mely megosztja a közönséget. Hat idősík, három rendező, közel három órás élmény várja mindazokat, akik el tudnak szakadni a felszínt súroló, mély valónkat még csak meg sem perzselő alkotásoktól.
A Mátrix világának megalkotói ezúttal nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy David Mitchell regényét a filmvászonra adaptálva eljuttassák a minőségi filmek szerelmeseihez azt a mondanivalót, melynek mélysége talán csak Coelho-hoz mérhető.
Az akcióhoz és az egyszerűen követhető cselekményben gazdag mozikhoz szokottak számára a Felhőatlasz kihívásnak bizonyulhat, de az első egy óra kuszasága után a film meghálálja a figyelmet, ugyanakkor nem enged szellemiségéből, és folyamatos figyelmet igényel a nézőtől. A korok közti váltást nem csak a szereplők zseniális alakítása miatt, hanem a tökéletes vágói munkának köszönhetően is, egy idő után már nem is érzékeli a néző.
Művészfilm a Felhőatlasz, vagy sokkal inkább egy olyan évek óta várt filmes megjelenítés, melyre már nagy szükség lett volna? A reinkarnáció gondolatát sem nélkülöző, monumentális alkotás nem csak a valódi szabadság kérdésére ad választ, hanem arra is, hogy mi igazán fontos életünkben, vagy hogy miként léphetünk túl saját korlátainkon…. Hiszen „ … a határ a zaj és a hang között csupán konvenció” .